Bizonyításfelvétel

1 A bizonyítási teher

1.1 Melyek a bizonyítási teherre vonatkozó szabályok?

Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy az olasz jogrendszerben a bizonyítékokra két különböző szabályozás vonatkozik: az eljárási szabályokat a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 228. és 229. cikke, míg az úgynevezett „anyagi” szabályokat a polgári törvénykönyv 2730–2735. cikke tartalmazza. A rendszer anyagi és eljárási szabályokra való szétválasztásának oka a korábban hatályban lévő és a napóleoni kódexszel összhangban álló jogi konstrukció, amelyben az a nézőpont uralkodott, hogy a bizonyítékokat (szigorúan eljárási oldalról nézve) statikus és dinamikus szempontból egyaránt figyelembe kell venni. A polgári törvénykönyvre vonatkozó jelentés a fent kifejtett indokolással összhangban kifejti, hogy a bizonyítékok felhasználásának célja jogok érvényesítése vagy általános védelme, és azok nem csak a bírósági eljárások során, hanem az ilyen eljárásokon kívül és azok megindítását megelőzően is felhasználhatók: ezért helyezték el a kodifikáció során a bizonyítékokra vonatkozó szabályokat a jogok között. A bizonyítási teherről ez utóbbi szöveg rendelkezik, nem pedig a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv.

A bizonyítási teher megoszlását általánosságban a polgári törvénykönyv szabályozza, amely a 2697. cikkében úgy rendelkezik, hogy „a bíróság előtt jogot érvényesíteni kívánó személy köteles a követelést alátámasztó bizonyítékokat bemutatni. Az említett tények hitelességét vitató fél vagy az érvényesített jog megváltozását vagy kimerülését állító fél köteles a kifogást alátámasztó tényekre vonatkozó bizonyítékokat bemutatni.” Ezek az elvek tehát arra kötelezik a felperest, hogy bizonyítsa a követelése alapjául szolgáló, azaz az általa kért joghatást kiváltó tényeket. Másrészről az alperes köteles a felelősséget kizáró, illetőleg a jogok kimerülését vagy megváltozását igazoló tényekre vonatkozóan bizonyítékot szolgáltatni, úgy, hogy az a felperes követelésének elutasítását eredményezze. Ha a felperes nem tudja alátámasztani követelését, a bíróság elutasítja a keresetet, függetlenül attól, hogy az alperes hozott-e fel ellenérveket és nyújtott-e be bizonyítékot saját védelmére vonatkozóan. A polgári törvénykönyv 2698. cikke semmisnek nyilvánít bármely olyan megállapodást, amelynek célja a bizonyítási teher átruházása vagy módosítása valamely elidegeníthetetlen jog tekintetében, vagy amely az egyik fél számára túlságosan megnehezíti jogai gyakorlását. Az elégtelen bizonyíték azt a peres felet – akár az alperest, akár a felperest – terheli, akinek a tényeket bizonyítania vagy cáfolnia kell, mivel az elégtelen bizonyíték a bizonyíték hiányával egyenértékű.

1.2 Vannak-e olyan szabályok, amelyek bizonyos tények tekintetében mentesítenek a bizonyítási teher alól? Milyen esetekben? Lehetséges-e egy konkrét jogi vélelmet bizonyítással megdönteni?

A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyvnek (a 2009. évi 69. sz. törvény által módosított) 115. cikke lehetővé teszi a bíróság számára, hogy a keresetet előterjesztő fél által benyújtott bizonyítékoktól függetlenül bizonyítottnak tekintsen a perbe lépő ellenérdekű fél által kifejezetten nem vitatott tényeket. Ennélfogva a polgári törvénykönyv 2697. cikkétől eltérve bizonyítottnak tekinthető a haladéktalanul nem vitatott tény. Ez a szabály nem alkalmazható távollét esetén: ha az alperes nem jelenik meg a bíróság előtt, a felperes által hivatkozott tények nem tekinthetők „nem vitatottnak”, mivel az említett szabálynak az alperes távollétében lefolytatott peres eljárásban való alkalmazása „ellentétes az olasz eljárásjog hagyományaival, amely szerint semmi esetre sem tekinthető úgy, hogy az a fél, aki nem vagy késve jelenik meg a bíróság előtt, hallgatólagosan elismerte azt” [alkotmánybíróság (Corte Costituzionale), 2007. október 12-i 340. sz. ítélet]. Más szóval, az olasz polgári eljárás során, ha valamelyik fél nem jelenik meg a bíróság előtt, akkor azt úgy kell tekinteni, hogy nem hallgatólagosan elismerte, hanem inkább hallgatólagosan vitatta a követelést. Kivételes körülmények között ugyanakkor a törvény kifejezetten rendelkezik olyan esetekről, amikor a fél megjelenésének elmulasztása bizonyos vélelmezett magatartásnak minősül: például a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 789. cikke alapján, ha az érintett felek egyike sem vitatja kifejezetten a projektet, akkor az jóváhagyásnak minősül (lásd a semmítőszék [Corte Suprema di Cassazione] polgári kollégiuma II. tanácsának 1988. június 6-i 3810. sz. ítéletét).

Mérséklődik a bizonyítási teher „vélelmek” esetében, vagyis amikor maga a törvény állapítja meg meghatározott tények bizonyító erejét vagy teszi lehetővé a bíróság számára, hogy valamely ismert tény alapján következtetéseket vonjon le egy ismeretlen tényről (a polgári törvénykönyv 2727. cikke). A vélelmek az alábbiak szerint csoportosíthatók: 1) törvényi vélelem, azaz a törvény által megállapított vélelem, amely vagy megdönthető (iuris tantum), vagyis amikor az az ellenkezőjét igazoló bizonyíték benyújtásával cáfolható, vagy megdönthetetlen (iuris et de iure), vagyis amikor kizárt a bíróság előtti ellenkező bizonyítás lehetősége; 2) egyszerű vélelem, amelyet a bíróságnak mérlegelési jogkörében kell értékelnie kizárólag komoly, pontos és egybehangzó vélelmet elfogadva; az egyszerű vélelem nem elfogadható olyan tényekkel kapcsolatban, amelyek tekintetében a törvény nem teszi lehetővé a tanúvallomást (a polgári törvénykönyv 2729. cikke). A bizonyítási teher a közismert tények esetében is mérséklődik, azaz olyan tények esetében, amelyek az ítélethozatal időpontjában és helyén közismertek, ezért azokkal kapcsolatban nem merül fel kétség (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 115. cikke).

1.3 Milyen mértékben kell a bíróságnak meggyőződnie valamely tényről ahhoz, hogy ítéletét e tény fennállására alapozza?

A bíróság a bizonyítékokat saját mérlegelési jogkörében értékeli, ha jogszabály másként rendelkezik; a felek által adott válaszokat, a bíróság által elrendelt bármely szemle indokolatlan megtagadását és általában maguknak a feleknek az eljárás során tanúsított magatartását is bizonyítékként veheti figyelembe (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 116. cikke). A valamely követelésnek vagy az ellene benyújtott kifogásnak helyt adó bírósági határozatnak kizárólag a teljes mértékben, akár közvetlenül, akár vélelem útján bizonyított tényeken kell alapulnia. A bíróság ítélete nem alapulhat nem bizonyított tényeken, még akkor sem, ha e tények fennállása lehetséges vagy nagymértékben valószínűsíthető.

2 A bizonyításfelvétel

2.1 A bizonyításfelvétel minden esetben valamelyik fél kérelmére történik, vagy bizonyos esetekben a bíró maga is kezdeményezheti azt?

Az olasz jogrendszerben a bizonyításfelvétel tekintetében a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 115. cikkének (1) bekezdésében foglalt rendelkezési elv (principio dispositivo) az irányadó, amely szerint az eljárás célját a felek határozzák meg: a bíróságnak „a törvényben meghatározott esetektől eltekintve” a felek által benyújtott bizonyítékokra kell alapoznia ítéletét. E szabály alól ugyanakkor vannak kivételek, amelyeket a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv következő cikkei tartalmazzák: 117. cikk, amely lehetővé teszi a felek nem hivatalos meghallgatását; 118. cikk, amely lehetővé teszi a személyek és tárgyak szemléjének elrendelését; 61. és 191. cikk, amely lehetővé teszi a bíróság számára, hogy szakértői véleményt kérjen; 257. cikk, amely lehetővé teszi a bíróság számára, hogy hivatalból idézzen egy másik tanú által említett tanút; és 281-ter. cikk, amely lehetővé teszi az egyesbíróként ülésező általános bíróság (tribunale) számára, hogy hivatalból elrendelje a tanúvallomás felvételét, ha a felek által ismertetett tényállás olyan személyeket említ, akik ismerhetik a tényeket. Munkaügyi jogvitákban a felek rendelkezési joga helyébe olyan rendszer lép, amelyet inkvizitórius elemek jellemeznek, főként az alábbi rendelkezések alapján: 420. cikk, amely az ügy tárgyalása során biztosítja a felek szabad meghallgatását; 421. cikk, amely kimondja, hogy a bíróság hivatalból bármikor elrendelheti bármely típusú bizonyíték előterjesztését, akár a polgári törvénykönyvben foglalt körön túl is. A szülői felelősséggel kapcsolatos eljárásokban a bíróság hivatalból elrendelheti a bizonyításfelvételt, beleértve az adórendőrség (polizia tributaria) által végzett ellenőrzéseket, de csak a kiskorúakkal kapcsolatos végzések vonatkozásában. A házasság felbontására irányuló eljárás során, ha viták merülnek fel, az általános bíróság gondoskodik a felek jövedelmére, vagyonára és a tényleges életszínvonalra vonatkozó bizonyítékok beszerzéséről, és szükség esetén az adóügyi rendőrséget is megkeresi.

2.2 Ha a bíróság helyt ad a fél bizonyításfelvételre vonatkozó kérelmének, mik a következő lépések?

Ha az egyik fél kérelmezi a bizonyításfelvételt, az ellenérdekű fél kérheti az azzal ellentétes bizonyítás felvételét. A bíróság mindkét kérelmet jóváhagyja, ha oka van azt feltételezni, hogy az azok alátámasztásaként felhozott tények a határozathozatal céljából jelentőséggel bírnak.

Ha a bíróság a bizonyítékot elfogadja, a tárgyaláson sor kerül annak ismertetésére.

A bizonyításfelvételt követően határozatot hoznak az ügyben.

2.3 Mely esetben utasíthatja el a bíróság a fél bizonyításfelvételre irányuló kérelmét?

A bizonyítékokat hagyományosan úgy határozzák meg, hogy az a tények ismertetésére és bemutatására, valamint az e tény bizonyosságának igazolásra alkalmas vagy a bírót a szóban forgó tényről meggyőző eszköz. A bizonyításfelvétel engedélyezése érdekében az előzetes kérelemnek „elfogadhatónak” és „relevánsnak” kell lennie. Ahhoz, hogy a bizonyításfelvétel iránti kérelem elfogadhatónak minősüljön, a kérelem nem ütközhet a törvényben foglalt tilalomba (pl. a polgári törvénykönyv 2726. cikke, amely a kifizetésekre vonatkozik): más szóval a bíróságnak meg kell határoznia, hogy az előterjesztett konkrét bizonyítási eszköz ellentétes-e a törvénnyel. Az úgynevezett „atipikus” bizonyítékokra, amelyeket a polgári törvénykönyv nem határoz meg, szintén a törvényben előírt tilalmak vonatkoznak. A relevanciát ezzel szemben egy másik szempontból vizsgálják, és az a „bizonyíték tárgyát képező tényre” vonatkozik. Ahhoz, hogy a bizonyításfelvétel iránti kérelem elfogadhatónak minősüljön, a bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy a bizonyítani kívánt tény tényleges hatással lesz-e az ügyben hozandó ítéletre. Következésképpen azokat a tényeket, amelyeknek nem lenne hatása a kereset elfogadására vagy elutasítására, még akkor sem fogadják el, ha azokat bizonyították. Annak érdekében, hogy a bíróság értékelhesse a bizonyítékok relevanciáját, a jogalkotó előírja, hogy a kérelemnek el kell érnie a részletesség minimális szintjét, és ezért legalább három különféle információt kell tartalmaznia: helyre utaló információ: HOL; időre utaló információ: MIKOR; és funkcionális információ: MILYEN CÉLBÓL. A kifejezetten nem vitatott tényeket nem kell bizonyítani (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 115. cikke).

2.4 Milyen bizonyítási eszközök léteznek?

Az olasz jog különbséget tesz az okirati és nem okirati bizonyítékok között. A polgári törvénykönyv által szabályozott bizonyítékok a „tipikus” bizonyítékok.

Az okirati bizonyítékok a következők:

• közokiratok (a polgári törvénykönyv 2699. és azt követő cikkei);
• magánokiratok (a polgári törvénykönyv 2702. és azt követő cikkei);
• táviratok (a polgári törvénykönyv 2705. és az azt követő cikkei);
• belső ügyiratok és nyilvántartások (a polgári törvénykönyv 2707. cikke);
• a vállalkozások számviteli nyilvántartásai (a polgári törvénykönyv 2709. cikke);
• mechanikusan előállított másolatok (a polgári törvénykönyv 2712. cikke);
• okiratok és szerződések másolatai (a polgári törvénykönyv 2714. és az azt követő cikkei).

Az elektronikus dokumentumok is bizonyítéknak minősülnek.

A nem okirati bizonyítékok közé tartoznak a következők:

• tanúvallomás (a polgári törvénykönyv 2721. és azt követő cikkei);
• írásban tett tanúvallomások (a polgári polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 257–bis. cikke)
• vallomások (a polgári törvénykönyv 2730. és az azt követő cikkei);
• hivatalos kihallgatás (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 230. cikke);
• eskü alatt tett nyilatkozat (a polgári törvénykönyv 2736. és az azt követő cikkei);
• szemlék (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 258. és az azt követő cikkei).

Továbbá a szakértői jelentések, amelyek a bíróság hiányzó technikai tudását pótolják. Az olasz eljárásjogi szabályozás nem tartalmaz a bizonyítási eszközök kimerítő felsorolására vonatkozó záró rendelkezést, mivel e bizonyítékok benyújtása főszabály szerint nem tiltott. Az olasz ítélkezési gyakorlat szerint ugyanakkor az úgynevezett „atipikus” bizonyítékok nem vonhatók ki az anyagi vagy eljárási jellegű szabályok által előírt tilalmak vagy korlátozások alól; ellenkező esetben olyan rejtett bizonyítékok előterjesztésére lenne lehetőség, amelyeket egyébként nem fogadtak volna el, vagy amelyek elfogadásához megfelelő formális garanciákra lett volna szükség.

2.5 Milyen módon vehető fel a tanúk vallomása, és különbözik-e ez a szakértő tanúk meghallgatásától? Melyek az írásbeli bizonyítékok és a szakértői jelentések/vélemények benyújtásának szabályai?

A vizsgálóbíró végzésben ad helyt a tanúvallomásnak (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 245. cikke): a bírósági végzés előírja a tanú számára, hogy jelenjen meg a bíróság előtt vallomástétel céljából, távolmaradás esetén kényszerítő intézkedések és pénzbírság terhe mellett. A bíróság állapítja meg a bizonyításfelvétel helyét, idejét és módját. Az érintett fél kérelmére a bírósági végrehajtó kézbesíti az idézést a tanú részére. A tanú felolvassa az igazmondásra vonatkozó kötelezettségvállalását, majd a bíró kérdéseket intéz hozzá – a felek közvetlenül nem tehetnek fel kérdéseket a tanúnak. A szabályozás lehetővé teszi a bíróság számára, hogy a felek hozzájárulásával írásban folytassa le a bizonyításfelvételt (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 257-bis. cikke). A bíróság szakértőket rendel ki, megválaszolandó kérdéseket intézve hozzájuk; a tárgyaláson a szakértők is megjelennek, és igazmondásra vonatkozó esküt tesznek. Főszabály szerint a szakértők írásos jelentést készítenek, de a bíróság kötelezheti őket arra, hogy személyesen jelenjenek meg, és a tárgyaláson szóban adjanak választ a kérdésekre (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 195. cikke). Az írásbeli bizonyítékok azt követően képezik az eljárás részét, hogy azokat a felek iratai közé helyezték a perbelépéskor vagy később a törvényben megállapított határidőn belül (ez nem haladja meg a tárgyalásra a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 183. cikkének megfelelően a rendes tényfeltáró eljárásokra vonatkozóan előírt határidőt).

2.6 Van-e olyan bizonyítási mód, amely erősebb a többinél?

Az olasz jogrendszer a legnagyobb súlyt a közokiratoknak és a megdönthetetlen vélelmeknek tulajdonítja. A közokiratokat (a polgári törvénykönyv 2699. és azt követő cikkei) a megkövetelt alaki követelmények alapján a közjegyző (notaio) vagy olyan más közhivatalnok készíti el, aki jogosult közhitelességgel ellátni az okiratot az elkészítés helyén. A közokiratok bizonyítékként teljes értékűnek számítanak, kivéve, ha bizonyítottan hamisak. E kivételt leszámítva, abszolút és feltétel nélküli bizonyítéknak minősülnek. A megdönthetetlen vélelem (a polgári törvénykönyv 2727. cikke) még ennél is erősebb, mivel nem enged meg semmilyen ellenkező bizonyítást.

2.7 Van-e kötelezően előírt bizonyítási mód egyes tények bizonyítására?

A törvény előírja, hogy bizonyos tények csak meghatározott módon bizonyíthatók, egyes esetekben közokirattal, más esetekben pedig olyan írásos okiratokkal, amelyek lehetnek magán- vagy közokiratok.

2.8 Kötelezi-e a jog a tanúkat a vallomástételre?

Ha jogszabály másként nem rendelkezik, a tanú köteles vallomást tenni. A következő esetekre külön rendelkezések vonatkoznak: a tanúvallomás tételére való képtelenség, a bizonyos személyekkel szembeni vallomástétel tilalma és a tanúvallomás megtagadásának lehetősége. A tanú vallomástételi kötelezettsége közvetett módon a bíróság részére a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 255. cikke által biztosított hatáskörből ered, amely szerint, ha a tanú nem jelenik meg, a bíró elrendelheti a tanú elővezetését és bírságot szabhat ki rá.

2.9 Milyen esetben tagadhatják meg a vallomástételt?

A büntetőeljárásról szóló törvénykönyvben megállapított esetekben, amelyekre a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv is hivatkozik: ezen esetek olyan személyekre vonatkoznak, akik megtagadhatják a vallomástételt, mert szakmai titoktartási, hivatali titoktartási vagy állami titoktartási kötelezettség köti őket.

2.10 Alkalmazható-e szankció a tanúskodást megtagadó személlyel szemben, illetőleg a személy kényszeríthető-e a vallomástételre?

A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 256. cikke szerint a bíróság a tárgyalásról készült jegyzőkönyv megküldésével értesíti az ügyészt, ha egy tanú megjelent ugyan a bíróságon, de a vallomástételt megfelelő indokolás nélkül megtagadta, vagy akinél jogosan feltételezhető, hogy hamis vallomást tett, vagy bizonyítékot tart vissza.

2.11 Van-e olyan személy, akitől nem szerezhető be tanúvallomás?

Nem tehetnek tanúvallomást azok a személyek, akik közvetlenül érintettek az eljárás tárgyát képező ügyben, mivel az érintettségük megalapozhatja az eljárásban félként való részvételüket (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 246. cikke). A jogvitában részt vevő felek vonatkozásában, akik nyilvánvalóan nem vehetnek részt tanúként az eljárásban, az olasz jogrendszer hivatalos kihallgatást ír elő, amely a bizonyítási eszközök egyik, a felek bíróság előtt tett nyilatkozatának megszerzésére irányuló formája (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 228. cikke), és amelynek tiszteletben kell tartania a bizonyítékokra vonatkozó általános szabályokat, és közelebbről (a polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 230. és azt követő cikkei) azt külön és konkrét tételekben kell előterjeszteni. Az érintett félnek személyesen kell válaszolnia, és nem olvashat fel a jegyzetekből, kivéve, ha az szükségesnek bizonyul, és a bíróság engedélyezi azt. A hivatalos kihallgatáson részt vevő feleknek feltett kérdéseknek a bizonyítékként előadott és a hivatalos kihallgatást elrendelő végzésben engedélyezett tényekre kell vonatkozniuk. Más tényekkel kapcsolatos kérdések is feltehetők ugyanakkor, ha a felek kölcsönösen megállapodnak azokban, és a bíróság hasznosnak ítéli meg azokat. Ha valamelyik fél indokolás nélkül nem vesz részt a hivatalos kihallgatáson, vagy megtagadja a hivatalos kihallgatást, ez a bizonyítékok tárgyát képező tények elfogadását eredményezheti, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy azokat más bizonyítékok fényében el kellene elfogadni. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, ha valamelyik fél megtagadja a válaszadást, vagy nem jelenik meg a bíróság előtt, ez nem jelent automatikusan hallgatólagos beismerést, hanem inkább olyan körülményt képez, amely az eljárás során megszerzett egyéb bizonyítékok összefüggésében értékelve lehetőséget nyújthat a bíróságnak arra, hogy következtetéseket vonjon le a kihallgatás során előterjesztett tényekre vonatkozóan.

A bíróságnak a fentieken túl nincs más kényszerítő jogköre.

2.12 Mi a bíró és a felek szerepe a tanú kihallgatásában? Milyen feltételekkel tehető tanúvallomás videokonferencia útján vagy egyéb technikai eszközök segítségével?

A bíró a tanút az eljárás szempontjából lényegesnek ítélt tényekre vonatkozó közvetlen kérdések útján hallgatja meg, továbbá ugyanezen tényekre vonatkozó, a felek ügyvédei által felhozott kérdéseket is feltehet a meghallgatás során.

A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv nem rendelkezik kifejezetten a videokonferenciáról, de annak alkalmazása nem kizárt. A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 202. cikke előírja, hogy a bizonyításfelvétel elrendelésekor a bíróságnak „meg kell állapítania a bizonyításfelvétel idejét, helyét és módját”, és ez lehetővé teszi a bíróság számára, hogy elrendelje a tanú videokonferencia útján történő meghallgatását. A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv 261. cikke arról is rendelkezik, hogy a bíróság elrendelheti videofelvétel készítését mechanikus módszerek, eszközök vagy eljárások felhasználásával.

3 A bizonyítékok értékelése

3.1 Ha az egyik fél nem jogszerűen szerezte be a bizonyítékokat, vonatkozik-e valamilyen korlátozás a bíróságra az ítélethozatallal kapcsolatban?

A bíróság nem veszi figyelembe a nem a jogszabályoknak megfelelően benyújtott és elfogadott bizonyítékokat.

3.2 Ha félként veszek részt az ügyben, bizonyítéknak számít-e a nyilatkozatom?

A fél által tett magára nézve kedvező nyilatkozatok nem számítanak bizonyítéknak. Ezzel szemben a hivatalos kihallgatás során tett nyilatkozata (tehát negatív értelemben) (lásd a 2.11. pontot) rá nézve terhelő bizonyítéknak minősül.